Egész jól lement a 24.-e este, egyszer sem sírtam el magam. Szerintem ez nagy siker, ahhoz képest, hogy 3 héttel előtte szültem egy halott gyereket. Arról nem is beszélve, hogy nálunk az ünnepek mindig a halottakról szólnak, mivel a férjemnek meghalt az édesanyja és az öccse is, ezért nálunk a szenteste elég lehangoló, mivel az apósommal (akivel egyébként, még anyósom halála előtt elváltak), és a férjem nagymamájával együtt ünnepeljük, mi és a szüleim próbáljuk oldani a hangulatot pláne amióta van a gyerek, de néha úgy érzem megfagy a levegő olyan a hangulat. A szituáció persze ennél sokkal összetettebb, egy kivülállónak nehéz is megérteni, talán egyszer majd kifejtem. Az egész ráadásul nagyon színjátékszerű, és most nem voltam biztos, hogy tudok uralkodni az érzelmeimen.
Persze biztosan ki fogok még borulni 2010-ben, amikor:
- az az 5 ismerősöm, aki most terhes szülni fog,
- azok az ismerősök, akik babát terveznek bejelentik, hogy babát várnak,
- itthon vagyok egyedül a gyerekkel,
- nem sikerül majd teherbe esni, amikor szeretném.
Szerintem ez a 365 nap felét biztosan kiteszi, szóval nem nézek vidáman a 2010 elé. Sőt az első kiborulás meg is volt szilveszterkor, amikor mindenki azt mondja teljesüljön az amit szeretnék. Hát mivel ez már teljesült csak nem maradt életben így elég nehéz lesz újrakezdeni. Rájöttem nekem ez a legnehezebb, valaminek újra nekimenni és ugyanazt végigcsinálni, mert most is azt mondtam, ha ennek a terhességnek vége nem akarok több gyereket, mert ezt nem tudnám még egyszer végigcsinálni. Rossz hasonlat, de ezt éreztem a számvitel szigorlatnál is - egyetlen tárgy, amiből megbuktam az egyetemen - persze a végén átmentem, illetve az első hosszú párkapcsolatom végén is (23 évesen), hogy én nem tudnék újra elkezdeni ismerkedni, de el kellett kezdeni. Szóval soha nem mondd, hogy soha. Már megtanulhattam volna....
